A tudatos öngyógyítás útja
Amikor már nem várhattam tovább
2009 decemberében, a tizenharmadik műtétem után hazakerültem.
A testem szinte teljesen feladta a küzdelmet.
Hét sipollyal éltem, a béltartalom folyamatosan ürült, én pedig napról napra próbáltam valahogy túlélni.
Az orvosok már nem tudtak újabb megoldást kínálni.
Azt mondták:
„Vannak még csodák.”
Én pedig vártam.
Vártam egy évet.
Aztán még egyet.
A sipolyok azonban nem záródtak.
2012-re már világossá vált, hogy újabb műtétet senki sem vállal. Túl sok beavatkozáson estem át, túl sok bélszakasz hiányzott, és egy újabb műtét már olyan kockázatot jelentett volna, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Eljutottam arra a pontra, ahol már nem volt hová tovább menni.
Ekkor valami megváltozott bennem.
Addig elsősorban az orvosoktól vártam a megoldást.
Most viszont kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést:
Mi van, ha nekem is tennem kell valamit a saját gyógyulásomért?
Nem tudtam, hogy mit.
Nem tudtam, hogy működni fog-e.
Azt sem tudtam, hogy egyáltalán van-e még esélyem.
De egy dolgot biztosan tudtam:
nem akarok csak várni.
Elkezdtem keresni.
Mivel fizikailag alig volt erőm, először nem a mozgással kezdtem, hanem a számítógéppel.
2009-ben még azt sem tudtam, hogyan kell használni. Pedig a számítógépünk már 1994 óta ott állt a házban.
Most azonban befeküdtem elé, és elkezdtem kutatni.
Gyógymódokat kerestem.
Öngyógyító módszereket kerestem.
Légzőgyakorlatokat, meditációt, mozgásokat, különböző keleti módszereket és mindent, amiről azt gondoltam, hogy talán segíthet.
Sok mindent megtanultam – legalábbis elméletben.
Aztán eljött a pillanat, amikor az elméletet végre elkezdhettem kipróbálni a gyakorlatban.
2013 januárja – az első lépések
2013 januárjában elkezdtem mozogni.
Nem volt könnyű.
A testem hosszú évek óta a túlélésért küzdött, én pedig alig rendelkeztem erővel. Az egyensúlyérzékem pedig gyakorlatilag a nullával volt egyenlő.
Álló gyakorlatokról ezért szó sem lehetett.
Próbálkoztam jógagyakorlatokkal is, de hamar rájöttem, hogy ezek akkor nem igazán nekem valók. A hosszabb ideig kitartott, feszítő gyakorlatokat unalmasnak találtam, ráadásul a légzésemet sem tudtam közben megfelelően kontrollálni.
Tovább kerestem.
Így találtam rá arra a gyakorlatsorra, amelyet a köztudatban „öt tibeti” néven ismernek.
Ez már sokkal jobban megfelelt nekem.
Tetszett, hogy a gyakorlatok folyamatos mozgásból állnak, és minden mozdulathoz egy légzés kapcsolódik.
Nem kellett hosszú ideig kitartanom egy-egy nehéz testhelyzetet, és közben a légzésemre is tudtam figyelni.
Naponta mindössze két ismétléssel kezdtem.
Minden héten eggyel emeltem az ismétlések számát.
Így jutottam el tíz hét alatt a 21 ismétlésig.
Ez számomra akkor hatalmas eredmény volt.
Éreztem, hogy egyre erősebb vagyok.
A testem kezdett alkalmazkodni.
És ami talán még fontosabb volt: újra kezdtem bízni a saját testemben.
Közben azonban nemcsak a fizikai változásokat figyeltem.
Ahogy egyre többet gyakoroltam, kialakult bennem egy saját értelmezés is arról, hogy mi történik.
Én ezt a gyakorlatsort tulajdonképpen egyfajta csakratöltő gyakorlatként kezdtem értelmezni.
Úgy gondoltam, hogy ha valamit feltöltünk, akkor egy idő után nincs értelme tovább ugyanazt tölteni.
És egy idő után valóban kezdett unalmassá válni a 21 ismétlés.
Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy talán nem is az ismétlések számának növelése a gyakorlat valódi lényege.
Később azon is elgondolkodtam, hogy a könyvben szereplő 21 ismétlés talán eredetileg nem egyetlen sorozatot jelentett. Bennem az a gondolat fogalmazódott meg, hogy ez akár napi 3 × 7 ismétlés is lehetett.
Ez már az én saját kutatásom és következtetésem volt, amely később további kérdéseket indított el bennem.
Ekkor értettem meg igazán:
nem az ismétlések száma a legfontosabb.
A testem egészen mást tanított nekem.
A mozdulat minősége fontosabb volt, mint az, hogy hányszor végzem el.
Fontos lett a légzés.
Fontos lett a figyelem.
És egyre fontosabbá vált az is, hogy közben mit érzek a testemben.
Elkezdtem másképpen figyelni önmagamra.
Nem csak azt figyeltem, hogy mit tudok megcsinálni, hanem azt is, hogy mit jelez a testem.
Ez volt az első igazán fontos lépés.
Mert ekkor kezdtem megérteni, hogy a test nem egyszerűen egy szerkezet, amelyet meg kell javítani.
A test folyamatosan kommunikál velünk.
Csak meg kell tanulnunk meghallani.
És én ekkor kezdtem el ezt a nyelvet tanulni.
Amikor a gyakorlat már nem csak torna volt
Ahogy erősödtem, egyre többet tudtam mozogni.
Fél év alatt olyan változást tapasztaltam, amire korábban nem mertem volna gondolni.
Már ki tudtam menni a kertbe dolgozni.
Többet sétáltam.
Újra elkezdtem terveket szőni.
A jövő ismét létező dolog lett számomra.
2013 őszére már csak két állandó sipoly maradt.
A váladékozás annyira lecsökkent, hogy már nem kellett állandóan sztómazsákot használnom.
Ez számomra óriási fordulat volt.
Nem azért, mert ettől minden rendben lett.
Hanem azért, mert először láttam kézzelfogható jelet arra, hogy valami változik.
2014 – már napi két órát gyakoroltam
2014 elején már napi két órát gyakoroltam.
A tibeti gyakorlatokból 21 ismétlést végeztem, a taoista gyakorlatokból pedig 12-t.
Nem hagytam ki napot.
Akkor még féltem a visszaeséstől.
Ha valaki hosszú éveken keresztül beteg, könnyen megtanul félni attól, hogy amit ma elért, azt holnap elveszítheti.
Én is így voltam.
Ezért nem akartam lazítani.
Közben azonban egyre jobban erősödtem.
Egyre több ház körüli munkát tudtam elvégezni.
Egyre többet tudtam mozogni.
Lassan visszatértem az életbe.
Megtanultam: a minőség fontosabb, mint a mennyiség
Ahogy javult az állapotom, fokozatosan csökkentettem a gyakorlatok mennyiségét.
Végül úgy alakítottam ki a napi gyakorlást, hogy minden gyakorlatból hetet végezzek.
Nem a számok érdekeltek többé.
A minőségre kezdtem figyelni.
Arra, hogy jelen legyek a mozdulatban.
Arra, hogy érezzem a légzést.
Arra, hogy ne csak a testemet mozgassam, hanem tudatosan figyeljek arra is, ami közben bennem történik.
Ez az egyszerű felismerés később nagyon fontos része lett annak, amit ma már tudatos öngyógyításnak nevezek.
A tibeti gyakorlat után jött a taoista út
A tibeti gyakorlatokat hasznosnak éreztem, de egy idő után úgy gondoltam, hogy számomra még nem elegendőek. Tovább szerettem volna menni, és olyan rendszert kerestem, amely mélyebben foglalkozik a testtel, a belső folyamatokkal és az emberi energia működésével.
Ekkor vettem elő újra egy könyvet, amelyet korábban már többször olvastam:
Dr. Stephen T. Chang – Az öngyógyítás teljes rendszere
Ez a könyv az ősi taoista belső gyakorlatok világába vezetett be. A szerző olyan egészségmegőrző és revitalizáló módszereket mutat be, amelyeknek középpontjában a test belső egyensúlya, az energia tudatos használata, a keringés támogatása, valamint a test és a lélek harmonizálása áll.
Számomra különösen érdekes volt, hogy nem csupán fizikai gyakorlatokról volt szó. A könyv arra is ösztönzött, hogy az ember megtanuljon befelé figyelni, és jobban megismerje saját teste működését.
Elkezdtem ezekből a gyakorlatokból is beépíteni néhányat a napi rutinomba.
Ezzel egy új szakasz kezdődött az életemben.
Már nem egyszerűen egy kész gyakorlatsort végeztem.
Elkezdtem figyelni, megfigyelni és kísérletezni.
Mi történik, ha ezt a mozdulatot másképpen végzem?
Mit érzek közben?
Hogyan változik a légzésem?
Melyik gyakorlat után érzem jobban magam?
Hogyan reagál rá a testem?
Ezek a kérdések egyre fontosabbá váltak számomra.
A könyv megmutatott egy irányt, de az én utam itt kezdett igazán személyessé válni. Amit olvastam, azt nem egyszerűen elfogadtam, hanem megpróbáltam a saját testemen és saját tapasztalataimon keresztül megérteni.
Így kezdett lassan kialakulni bennem valami, ami később már nem egyszerűen egy átvett gyakorlatsor lett.
Elkezdett megszületni a saját rendszerem.
Akkor még természetesen nem tudtam, hogy egyszer ennek neve is lesz.
Ez lett később a DOKANTU.
2015 – megszületett bennem a gondolat
Egy idő után egyre erősebben éreztem:
Ezt nem tarthatom meg csak magamnak.
Ha nekem sikerült elindulnom a mélypontról, talán más embernek is adhatok reményt.
Nem azt gondoltam, hogy megtaláltam minden betegség megoldását.
A saját történetemet akartam megosztani.
Azt, amit átéltem.
Amit megtanultam.
Amit kipróbáltam.
És azt a gondolatot, hogy az ember a saját életének nem feltétlenül csak elszenvedője lehet.
Megszületett a Bandi Papó
Mivel az unokáim Bandi Papónak hívnak, 2015-ben létrehoztam a bandipapo.hu oldalt.
Nem reklámoztam.
Mégis rövid idő alatt több mint tízezren látogatták meg.
Ez megerősített abban, hogy talán valóban van helye annak, amit szeretnék átadni.
Ezután kezdtem komolyabban gondolkodni egy könyv megírásán is.
Akkor még nem tudtam, milyen hosszú út áll előttem.
A módszer még nem volt kész
Ma visszanézve látom, hogy 2015-ben még nagyon az út elején jártam.
Sok mindent tudtam már.
Sok mindent megtapasztaltam.
De nem állt még össze az egész rendszer.
Ezért a régi írásaimat ma már nem kész tudásként kezelem.
Ezek az akkori gondolkodásom lenyomatai.
Azóta tovább tanultam, tovább kutattam, és sok mindent másképpen látok.
De egy dolgot már akkor is biztosan tudtam:
nem akarom elfelejteni azt az utat, amelyen végigmentem.
A gyógyulás számomra nem egyetlen módszer volt
Az évek alatt egyre inkább megértettem, hogy nem egyetlen gyakorlatról van szó.
A légzés önmagában nem minden.
A mozgás önmagában nem minden.
A hit önmagában sem azt jelenti, hogy nekünk semmit sem kell tennünk.
Számomra ezek lassan egy egységgé kezdtek összeállni:
test – légzés – mozgás – figyelem – belső munka – hit – kitartás.
És még valami, amit ma már semmiképpen sem hagynék ki ebből a történetből:
a szeretet.
Mert minél távolabbról tekintek vissza arra a hosszú útra, amelyen keresztülmentem, annál inkább érzem, hogy nemcsak az élni akarás tartott életben.
A szeretet is erőt adott.
A feleségem szeretete, aki akkor is mellettem maradt, amikor én már sokszor nem láttam értelmét a további küzdelemnek.
A fiaim szeretete, akik a saját életük , vágyaik helyett dolgozni kezdtek, amikor a családunk megélhetése veszélybe került.
A család szeretete, amely újra és újra emlékeztetett arra, hogy van miért felkelnem, van kihez hazamennem, és van miért tovább küzdenem.
És idővel egyre fontosabbá vált számomra egy másik szeretet is:
az Isten iránti szeretet.
Ma már úgy érzem, nem elég csak Istentől várni a segítséget.
Istent szeretni is kell.
Mert a hit számomra nem pusztán azt jelenti, hogy segítséget kérek, amikor bajban vagyok. A hit egy kapcsolat. Bizalom, szeretet és annak elfogadása, hogy akkor is lehet mellettem valaki, amikor én már nem értem, miért történnek velem a dolgok.
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy minden emberi lehetőség elfogyott.
Az orvosok megtették, amit tudtak.
A műtétek sorra kudarcot vallottak.
A testem egyre gyengébb lett.
Én pedig már csak kapaszkodtam valamibe, amiben még hinni tudtam.
A szeretetbe. A családomba. Az életbe. És Istenbe.
Ma már azt gondolom, hogy ezek nem különálló dolgok voltak.
A szeretet adott erőt ahhoz, hogy ne adjam fel.
A hit adott reményt akkor is, amikor már alig láttam a kiutat.
És az élet szeretete újra meg újra azt mondta bennem:
„Még dolgod van ezen a világon.”
Nem tudom bizonyítani, hogy mi történt velem azokban a pillanatokban, amikor már az élet és a halál határán jártam.
De azt tudom, hogy visszajöttem.
És ma, ennyi év távlatából, hálás vagyok minden egyes napért, amit még megkaphattam.
Talán ezért lett számomra a szeretet nem csupán egy érzés.
Hanem életenergia.
Az az erő, amely akkor is tovább tud vinni, amikor az ember már úgy érzi, hogy nincs több ereje.
2015 – megszületett az első gyakorlatsor
A 2013-ban elkezdett gyakorlás idővel egyre fontosabb része lett az életemnek.
Eleinte csak kerestem a lehetőségeket.
Figyeltem a testem jelzéseit, próbálgattam a különböző gyakorlatokat, és közben egyre többet tanultam saját magamról.
Lassan kialakult bennem egy gondolat:
nem különálló gyakorlatokra van szükségem, hanem egy olyan rendszerre, amelynek minden egyes lépése előkészíti a következőt.
Ezért már 2015-ben minden gyakorlást bemelegítéssel kezdtem.
Ez a bemelegítés azóta is megmaradt, és bár az évek során finomodott, az alapja lényegében változatlan.
2015-ben telefonnal elkészítettem az első videófelvételt is a gyakorlatsorról, és közreadtam.
Akkor még azt hittem, hogy készen van.
Ma már másképpen látom.
Túl korai volt.
A gyakorlatsor mögött még nem volt elég tapasztalat, és a könyv megírásához sem rendelkeztem még azzal a tudással és élettapasztalattal, amivel ma.
Akkor még inkább kerestem az utat.
Azóta viszont eltelt több mint egy évtized.
Gyakoroltam.
Figyeltem.
Változtattam.
Újra kipróbáltam.
És közben a saját testem volt a legszigorúbb tanítóm.
Nem fogadott el semmit csak azért, mert egy könyvben le volt írva.
Ha valami nem működött, azt megmutatta.
Ha valami túl sok volt, azt szintén megmutatta.
Ha pedig valami segített, annak előbb-utóbb látható eredménye lett.
Ma már más tapasztalattal tekintek vissza a 2015-ös gyakorlatsorra.
Akkor még csak azt tudtam, hogy jobban érzem magam tőle.
Ma már azt is tudom, hogy a gyakorlatsor hogyan épül fel, miért kezdődik bemelegítéssel, hogyan követik egymást az egyes gyakorlatok, és milyen változtatásokon ment keresztül az évek során.
És van még valami, ami számomra talán a legfontosabb bizonyíték.
A hét sipolyból, amelyek éveken keresztül meghatározták az életemet, mára egy sem maradt.
2023-ra valamennyi bezáródott.
Ezért ma már nem ugyanazzal az emberrel beszélsz, aki 2015-ben elkészítette azt az első videót.
Azóta sok minden történt.
Sokat tanultam a testemről.
Sokat tanultam a mozgásról, a légzésről, a figyelemről és azokról a belső folyamatokról, amelyeket ma már egyetlen összefüggő rendszerként szemlélek.
A 2015-ös gyakorlatsor tehát nem a végleges módszer volt.
Hanem egy fontos állomás.
Egy első változat, amelyből hosszú évek tapasztalatán keresztül alakult ki az, amit ma gyakorlok.
Ezen a honlapon most ezt a régi, 2015-ben készült gyakorlatsort és az ahhoz tartozó bemelegítést mutatom meg.
Nem azért, mert ma már mindent tökéletesnek tartok benne.
Hanem azért, mert ez volt az egyik fontos kezdőpontja annak az útnak, amelyen azóta is járok.
És talán éppen ezért érdemes megmutatni.
Mert láthatóvá teszi, honnan indultam.
És azt is, hogy hová jutottam azóta.