A perforált vakbélműtét szövődményeiből eredő 13 műtét története
Mielőtt minden megváltozott
Mielőtt elmesélném azt a tizenhárom műtétet, amely alapjaiban változtatta meg az életemet, szeretném megmutatni, milyen ember voltam én 2007. augusztus 8. előtt.
Akkor még egészen másképpen gondoltam az életre.
Mindhárom fiam egyetemre járt. Az ikrek Gödöllőn tanultak, gépészmérnökök szerettek volna lenni, a nagyobbik fiam pedig Debrecenben biológusnak tanult.
Van egy régi mondás:
„Kis gyerek, kis gond – nagy gyerek, nagy gond.”
Három egyetemista fiú mellett ezt már nemcsak a mondásból ismertem.
Három albérlet, három költőpénz, és persze minden egyéb költség, ami egyetemistákkal együtt jár.
Mi pedig a feleségemmel dolgoztunk, ahogy csak bírtunk, hogy a gyerekeinknek megadhassuk mindazt, amire szükségük volt.
Közben azonban a világ is változott körülöttünk.
Megjelentek a nagy áruházláncok, az emberek a nagyobb bevásárlásokat egyre inkább ott intézték, a kis boltunk pedig már egyre nehezebben tudta kitermelni a család növekvő kiadásait.
Én pedig megpróbáltam több lábon állni.
Hitelt vettem fel, és vettem egy zoknikötő gépet is.
Utólag visszagondolva ennek a gépnek nem sok haszna lett – hacsak azt nem számítjuk, hogy olyan hangos volt, hogy végül agyidegkárosodást szenvedtem tőle.
Júniusban keringési problémával kerültem kórházba.
Egy hétig infúziót kaptam, és azt a tanácsot, hogy óvakodjak a 95 decibelnél nagyobb zajtól. Sokáig még a porszívó hangja is túl erős volt számomra.
Akkor ezt még egy kellemetlen kitérőnek gondoltam.
Nem tudtam, hogy az év még ennél is nagyobb fordulatot tartogat.
A boltot végül átadtam egy nagyobb vállalkozónak, és tulajdonképpen különös helyzet alakult ki: a saját boltomban lettem alkalmazott.
A fizetésem és a bérleti díjból származó bevétel együtt valamivel magasabb jövedelmet biztosított, így úgy éreztem, sikerült megoldanom a problémákat.
A fiaim tanultak.
Mi dolgoztunk.
Az élet ment tovább.
Azt hittem, végre kezd minden a helyére kerülni.
Nem tudtam, hogy néhány hét múlva egy műtőasztalon fekszem majd.
De mi is az a vakbélgyulladás?
Mielőtt továbbmesélem a saját történetemet, érdemes röviden tisztázni, miről is beszélünk.
A köznyelv vakbélgyulladásnak nevezi, az orvosi neve appendicitis, és valójában nem maga a vakbél, hanem az abból kiinduló féregnyúlvány gyulladásáról van szó.
A féregnyúlvány egy kesztyűujjszerű, vakon végződő bélszakasz, amely a vastagbél kezdeti részéből ered.
A gyulladás leggyakrabban akkor alakul ki, amikor a féregnyúlvány nyílása elzáródik. Ilyenkor romlik a vérellátás, fertőzés és gyulladás alakulhat ki, és kezelés nélkül a folyamat akár a bélfal átfúródásához, vagyis perforációhoz is vezethet.
Ha a fertőzött béltartalom kijut a hasüregbe, súlyos hashártyagyulladás alakulhat ki. A folyamat életveszélyessé is válhat.
Nálam sajnos éppen ez történt.
Ráadásul nem az első napon kerültem kórházba.
A tüneteim megjelenésétől számítva az ötödik napon kerültem kórházba.
És itt jön az a kérdés, amelyet még ma is felteszek magamnak:
Miért vártam ennyit? Jó kérdés. A mai napig nem tudok rá igazán válaszolni.
Talán azért, mert akkor úgy éreztem, nem lehetek beteg.
Hiszen éppen kezdtek rendeződni a dolgok.
A fiaim egyetemre jártak.
A családért dolgoztam.
A bolt helyzete is megoldódni látszott.
Júniusban már volt egy kórházi kalandom a keringési problémám miatt, de azt hittem, azon túl vagyok.
Talán egyszerűen nem akartam elhinni, hogy megint baj lehet.
Ma már tudom, hogy a test jelzéseit komolyan kell venni.
De akkor még nem tudtam, hogy az a néhány nap milyen következményekkel jár majd.
Ha júniusban nem lett volna az a keringési problémám?
Ha az egész 2007-es év másképp alakul?
Lehet ezen gondolkodni.
De utólag már teljesen mindegy.
Egy dolog számít:
Még élek!
És együtt lehetek a családommal.
2007. augusztus 8. – a második születésem
Ezt a történetet nem könnyű elmesélni.
Nem azért, mert ne emlékeznék rá, hanem mert vannak dolgok, amelyeket az ember legszívesebben kitörölne az életéből.
Én azonban nem szeretném kitörölni.
Mert ha mindaz, amin keresztülmentem, csak szenvedésként maradna meg bennem, akkor talán nem értettem volna meg az igazi jelentőségét.
2007. augusztus 8-án egy új élet kezdődött számomra.
A régi életem azon a napon véget ért.
Ami ezután következett, arra ma már úgy tekintek vissza, mint egy hosszú útra, amelyen többször is nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem az életem.
De mielőtt továbbmennénk, van valami, amit még el kell mondanom.
Augusztus 5-én még fogalmam sem volt arról, hogy három nappal később egy ötórás műtét vár rám.
13/1 – A perforált vakbél
2007. augusztus 8. – a második születésem
Pénteken reggel előző napról maradt lecsót ettem, csak úgy hidegen gyorsan ahogy szoktam és mentem nyitni a boltot.
Napközben elkezdett fájni a hasam.
Nem gondoltam semmi különösre. Arra gyanakodtam, hogy talán a lecsó nem tett jót.
Akkor szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy beteg legyek.
Hiszen éppen kezdtek jobbra fordulni a dolgok.
A család körüli nehézségeket próbáltam rendezni, a vállalkozásommal is kialakult egy új helyzet, és úgy éreztem, végre megint kezd egyenesbe kerülni az élet.
Nem férhetett bele egy újabb betegség.
Talán ezért is magyaráztam magamnak a fájdalmat egyszerűen azzal, hogy biztosan az étel volt.
A következő napokban hol erősebben, hol gyengébben fájt a hasam. Mivel volt akupunktúrás készülékem, megpróbáltam azzal enyhíteni a panaszokat.
Az útmutató könyvben, amelyből akkor tanultam, a vakbélhez tartozó pontoknál külön figyelmeztetés is szerepelt: a kezelést legfeljebb a fájdalom enyhítésére szabad alkalmazni, és utána azonnal orvoshoz kell fordulni.
Én ezt akkor olvastam, tudtam is róla – mégsem gondoltam, hogy velem lehet komoly baj.
Ma már tudom, hogy ezt nem kellett volna otthon próbálgatnom.
Vasárnap úgy éreztem, mintha megindult volna az emésztésem. Éreztem a beleimet, ahogy mocorognak.
Ma már tudom, hogy egészen más történhetett akkor odabent.
De akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi zajlik bennem.
Nem tudtam, hogy éppen ekkor történhetett meg az a perforáció, amely később az egész életemet megváltoztatta.
Hétfőn már egyre jobban fájt.
Kedden még jobban.
Addigra már nem is ettem.
Mondtam is a Drágámnak, hogy „Most már muszáj lesz orvoshoz menni.”
De az események végül gyorsabban döntöttek helyettem.
Az este, amikor felgyorsult minden.
Kedden este fürödni készültem.
Amikor beleültem a kád meleg vizébe, hirtelen azt éreztem, mintha a hasam egyre jobban felfúvódna.
Nem egyszerű puffadás volt.
Valami nagyon nem stimmelt.
Akkor már tudtam, hogy orvos kell.
Hívtuk az ügyeletet.
Hamarosan megérkezett a mentő.
Először Vásárosnaményba vittek.
Ott azonban csak álltak fölöttem.
Tanácstalanok voltak.
Nem tudták, mi történik.
Aztán megszületett a döntés:
Tovább kell vinni Fehérgyarmatra, azonnal.
Onnantól kezdve már nem ugyanaz volt az út.
A mentő szirénázva indult tovább.
Én pedig feküdtem benne, és akkor már éreztem, hogy valami komoly dolog történik.
Fehérgyarmat
A családom közben utánam jött.
Ők ott maradtak és várták, hogy mi történik velem.
Én pedig bekerültem a műtőbe.
Éjfél után megkezdődött a műtét.
Öt órán keresztül műtöttek.
A műtét előtti időszakból nem sok mindenre emlékszem. 1994-ben voltam utoljára kórházban, amikor eltörött a lábam, így az egész kórházi világ meglehetősen távolinak tűnt számomra.
Arra azonban emlékszem, hogy egy nővérke egyszer megkérdezte, ki a kezelőorvosom. Fogalmam sem volt róla, mit kellene mondanom.
Egyszer csak odajött hozzám egy zöld ruhába öltözött ember. Megnézett, végigmért, aztán csak hümmögött egyet-kettőt, majd továbbment.
Nem tudtam, ki ő.
Másnap tudtam meg, hogy a főorvos úr volt, aki megműtött.
Ma már mosolyogva gondolok vissza erre a jelenetre. Akkor azonban még fogalmam sem volt róla, hogy annak az embernek milyen fontos szerepe lesz az életemben.
Kis családom várta, hogy végre kijöjjön valaki a műtőből, és megmondja, mi van velem.
Én pedig közben valahol az altatás mélyén már egy másik élet küszöbén álltam.
A műtét során kiderült:
perforálódott a vakbelem.
A hasüregben már komoly probléma alakult ki.
De én akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdete annak a három évnek, amely alatt tizenhárom műtéten fogok átesni.
Nem tudtam, hogy mi vár rám.
Nem tudtam, hogy lesz még olyan pillanat, amikor újra kell éleszteni.
Nem tudtam, hogy hét sipollyal fogok hazakerülni.
Nem tudtam, hogy nem lesz köldököm, a vastagbelem felét és a vékonybelem egyharmdát elveszítem.
És végképp nem tudtam, hogy egyszer majd visszanézek erre a napra, és azt mondom:
2007. augusztus 8. nemcsak az a nap volt, amikor majdnem meghaltam.
Ez lett a második születésnapom.
Mert azon az éjszakán a régi életem véget ért.
És elkezdődött egy másik.
Azt hittem, túl vagyok rajta.
A műtét után még azt gondoltam, hogy a nehezén túl vagyok.
A hasamon középen egy körülbelül 30 centiméteres vágás húzódott. Nem volt szép látvány, de én akkor már csak arra gondoltam, hogy ezzel végre vége a szenvedésnek.
Felébredés után a főorvos úr elmondta, hogy ilyen súlyos, többnapos perforációt még ő sem látott. A hasamat úgy írta le, mintha egy kosár almában szétszóródva rothadt almák lennének, ami az én esetemben, paradicsom- és paprikahéjak voltak.
Ekkor újra eszembe jutott a pénteki lecsó.
Lehet, hogy mégiscsak annak is köze volt hozzá?
Ma már nem tudom megmondani, pontosan mi történt odabent. Akkor azonban ez a gondolat nagyon megmaradt bennem.
Két napig infúziót kaptam, majd arra biztattak, hogy keljek fel és sétáljak, hogy meginduljon a bélműködésem.
Én pedig hittem nekik.
Azt hittem, hogy a 30 centiméteres vágással, a műtéttel és azzal, amin addig keresztülmentem, végre túl vagyok a nehezén.
Augusztus 17-én hazaengedtek.
Hazamehettem a családomhoz.
Közben a boltot a feleségem vitte egyedül. Nem volt könnyű helyzet, és az új tulajdonosnak sem igazán tetszett, hogy így alakult, de megértette, hogy ez csak egy átmeneti állapot, amíg én felépülök.
Én pedig hazatérve azt hittem, hogy most már csak a gyógyulás következik.
Azt hittem, ezzel végre vége a szenvedésnek.
Nem így történt.
13/2 – 2007. augusztus 28.
Augusztus 27-én délután belázasodtam.
38,5 fok.
A hasam jobb alsó részén egy libatojás nagyságú dudor jelent meg.
Másnap visszakerültem a kórházba.
Azt mondták, tályog alakult ki, amit kiürítenek.
Ekkor már katétert, szondát és branült kaptam.
A műtét utáni napokra alig emlékszem.
A fájdalomcsillapítók ellenére úgy éreztem, hogy az egész hasam lángol.
Könyörögtem, hogy altassanak el, mert nem bírom tovább.
Három nap szenvedés után a draincsövön béltartalom jelent meg.
Ez azt jelentette, hogy valami nincs rendben.
13/3 – 2007. augusztus 31.
Újra megnyitották a hasamat
Elkezdődött a műtét.
Megnyitották a hasamat, és odabent szorosan összetapadt bélösszenövéseket találtak. Ezeket fel kellett oldani.
A hasüreget átmosták.
Keresték a perforáció helyét.
De nem találták.
Ez volt az egészben az egyik legkülönösebb dolog.
A drainen béltartalom jelent meg, mégis hiába keresték, nem találták meg, honnan kerül oda.
A hasat végül drainelés után bezárták.
A műtét után az orvosok sokat tanakodtak az ágyam mellett.
Hogyan lehetséges ez?
Hol van a lyuk?
Honnan kerül a béltartalom a drainbe?
Miért reagál így a szervezetem?
A választ akkor sem tudták, és én a mai napig sem tudom pontosan.
A főorvos úr is tanácstalan volt.
Az egyik orvos, akivel együtt végezték a műtéteimet, egyszer csak ezt mondta:
„Kantuly úr, maga egy kész csoda. Magáról könyvet lehetne írni, hiszen a szervezete semmire sem úgy reagál, ahogy a nagykönyvben meg van írva.”
Akkor még nem tudtam, hogy ez a mondat egyszer milyen különös jelentőséget kap majd az életemben.
Egy hét az intenzíven
A műtét után egy hét következett az intenzív osztályon.
Milyen az intenzív?
Röviden: egy rémálom.
Egy hét alatt három halott.
Egy az oldalam mellett.
Kettő velem szemben.
Eleinte minden haláleset megrázott.
Aztán az ember valahogy kezdi megszokni.
Folyamatos sípolás jelezte, amikor valaki meghalt.
Elhúzták a függönyt.
Vártunk.
Körülbelül két óra múlva megérkezett a hullaszállító.
Elvégezte a dolgát, mintha ez is csak a kórházi mindennapok része lenne.
Én pedig ott feküdtem közöttük.
És egyre többször jutott eszembe:
Vajon én meddig maradok még itt?
Végre újra otthon
Augusztus 28-tól október 2-ig voltam kórházban.
Amikor végre hazamehettem, már nagyon vágytam az otthonra.
De nemcsak a családom várt rám.
Egy rossz hír is várt.
A boltbérlő látta, hogy mennyire leromlott az állapotom, ezért bezárta az üzletet.
Így több mint 18 év után végleg bezárt a Törpe fagyizó, majd később csemegebolt.
Egy korszak véget ért.
Egy álom véget ért.
Közben a fiaim is otthagyták az egyetemet és munkába álltak.
Én pedig egyik napról a másikra abból az emberből, aki addig a családját próbálta eltartani, eltartott lettem.
34 év munkaviszony után a táppénzem, később pedig a rokkantnyugdíjam olyan kevés volt, hogy akkoriban még szégyelltem volna leírni az összeget.
Ma már nem szégyellem.
Mert nem az összeg mutatja meg, hogy mennyit ér egy ember.
És azt sem, hogy mennyit ér egy család.
Ekkor még nem tudtam, hogy az életemből nemcsak a régi egészségem fog eltűnni.
Lassan minden, amit addig biztosnak hittem, darabonként omlott össze.
De én még mindig itt voltam.
És talán ez volt akkor a legfontosabb.
13/4 – 2007. november 16.
Hazatérés után sem javult az állapotom.
Egyre gyengébb lettem, két hónap alatt 18 kilogrammot fogytam.
Novemberben újra kórházba kerültem.
A diagnózis már:
- bélsipoly,
- heveny hashártyagyulladás,
- hashártya-összenövések.
Megműtöttek.
Sikertelenül.
És ez még csak a negyedik műtét volt.
13/5 – 2007. november 22.
A draincsövön ismét béltartalom jelent meg.
Ezért hat nap után újabb műtét következett.
A vékonybelet ideiglenesen kivezették, így akarták a vastagbelet pihentetni, ezért sztómát kaptam.
A műtét után az intenzív osztályon ébredtem.
A számban légzőcső volt.
Akkor tudtam meg, hogy leállt a légzésem, és újra kellett éleszteni.
Négy napot töltöttem az intenzív osztályon.
Ebből az időszakból nagyon kevés emlékem maradt, mégis van valami, amit soha nem felejtettem el.
Egy különös álom – vagy talán valami más?
Nem tudom pontosan, mikor történt.
Talán az újraélesztés körüli időszakban, talán az altatásból való ébredés közben, talán csak egy különös álom volt.
De én akkor nagyon valóságosnak éltem meg.
Azt láttam vagy azt éreztem, hogy tizenhárom műtétet kell kibírnom, és utána minden rendben lesz.
Nem tudom, honnan jött ez a gondolat.
Nem tudom, álom volt-e.
Nem tudom, hogy az újraélesztés közbeni állapotban történt-e valami, amit ma nem tudok megmagyarázni.
Egy dolgot azonban biztosan tudok:
az élmény annyira mélyen belém égett, hogy amikor magamhoz tértem, elmondtam a feleségemnek.
Másnak nem.
Csak neki!
Akkor még természetesen nem tudtam, hogy valóban lesz-e tizenhárom műtétem.
Egyszerűen csak elmondtam neki, amit átéltem.
És aztán jöttek tovább a műtétek.
A legborzalmasabb időszak.
2007 decemberében végre újra hazakerültem.
Azt hittem, hogy ha már otthon vagyok, talán könnyebb lesz.
De az otthon már nem ugyanazt jelentette, mint régen.
A vékonybélből ürülő savas béltartalom folyamatosan irritálta és csípte a sebek környékét. Szinte minden mozdulatnak ára volt, és voltak napok, amikor már az egészből elegem lett.
Sokszor a sírás kerülgetett.
Volt, hogy már enni sem mertem, csak azért, hogy kevesebb béltartalom ürüljön.
Ekkor kerültem talán a legközelebb ahhoz, hogy feladjam.
De közben körülöttem ott volt a családom, amelynek az élete szintén gyökeresen megváltozott.
Nem csak az én életem változott meg.
Az gyermekeinknek félbe kellett szakítaniuk az egyetemet.
Gödöllő helyett dolgozni kezdtek, méghozzá kemény fizikai munkát, szerkezetlakatosként. Fiatalok voltak még, nekik is egészen más életet képzeltünk el.
A nagyobbik fiam Debrecenben próbálta folytatni az életét, és valahogy saját magát fenntartani.
Közben az én táppénzem és a feleségem közmunkás bére már arra sem volt elegendő, hogy a családunkat biztonságban eltartsa.
A korábbi életünk lassan darabokra hullott.
Én, aki addig azon dolgoztam, hogy a gyerekeimnek megteremtsem a lehetőséget a tanuláshoz, most azt láttam, hogy éppen miattam kellett abbahagyniuk az egyetemet és munkába állniuk.
Ez borzasztó érzés volt.
Nemcsak a testem fájt.
A lelkem is.
Velünk élt akkor már Édesanyám is.
Édesapám halála után hozzánk költözött, így ő is nap mint nap látta, min megyek keresztül.
Egy édesanyának talán nincs is annál nehezebb, mint végignézni, ahogy a gyermeke szenved, és közben nem tudja levenni róla a fájdalmat.
Őt is nagyon megviselte a betegségem.
Így lett a mi otthonunkból egy olyan hely, ahol mindenki próbált valahogy erős maradni.
Én azért küzdöttem, hogy életben maradjak.
A fiaim dolgoztak, hogy segítsenek fenntartani a családot.
A nagyobbik fiam próbált talpon maradni Debrecenben.
Édesanyám aggódott értem.
És ott volt mellettem a feleségem.
Az én drága feleségem
Ő akkor sem engedett el, amikor én már kezdtem feladni.
Ápolt.
Segített mindenben.
Ott volt mellettem a legnehezebb pillanatokban is.
Amikor én már nem láttam értelmét a további küzdelemnek, ő akkor is hitt bennem.
Az ő szeretete nagyon sokszor tartott életben.
Ma már úgy gondolok vissza erre az időszakra, hogy nemcsak én kaptam akkor egy újabb esélyt az élettől.
Az egész családunknak újra kellett tanulnia élni.
És még csak az ötödik műtétnél tartottunk.
13/6 – 2008. január 16.
13/7 – 2008. január 19.
13/8 – 2008. január 26.
Tíz nap, három műtét
Ezt a három műtétet azért mesélem el együtt, mert mindössze tíz nap alatt zajlott le az egész sorozat.
Ráadásul ebből az időszakból nekem már nagyon kevés személyes emlékem maradt. Annyira legyengültem, hogy a történetet most elsősorban a zárójelentésekből próbálom összerakni.
De néhány kép mégis megmaradt.
Január 14-én nagy reményekkel feküdtem be a kórházba.
Úgy készültem a műtétre, ahogy addig már annyiszor: előkészítés, vizsgálatok, várakozás.
Csakhogy most valami egészen másért feküdtem be.
A sztómát akarták visszazárni.
A családom is eljött a nagy eseményre.
Mindannyian nagyon bíztunk benne, hogy most végre véget ér ez a rémálom.
Január 16-án délelőtt, 11 óra 30 perckor megkezdődött a műtét.
13/6 – A sztómazárás
Azt hittük, most már tényleg túl vagyunk a nehezén.
Nem lesz többé szükség a sztómára.
Visszakaphatom a régi életem egy darabját.
Legalábbis ezt reméltük.
A műtét megtörtént.
Én pedig vártam, hogy végre elinduljon a gyógyulás.
Két nappal később azonban az intenzív osztályon ismét béltartalom jelent meg a draincsövön.
A remény egy pillanat alatt szertefoszlott.
Valami megint nem volt rendben.
13/7 – Január 19.
Január 19-én este kilenc órakor újra műtőbe vittek.
Laparotomia explorativa, vagyis a has újabb feltárása következett.
Megpróbálták kideríteni, honnan kerül a béltartalom a draincsőbe.
A műtét azonban ezúttal sem hozta meg a várt eredményt.
Sikertelen volt.
Én közben egyre gyengébb lettem.
Annyira, hogy öt napig még az ágy szélére sem tudtam egyedül kiülni.
Segítség kellett hozzá.
Kétszer vért is kaptam.
A körülöttem történő dolgok egyre homályosabbá váltak.
Sok mindenre egyáltalán nem emlékszem.
Arra viszont igen, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már azt gondoltam:
talán jobb lenne meghalni.
13/8 – Január 26.
Január 26-án reggel úgy ítélték meg, hogy valamennyire javult az állapotom, ezért visszavittek a sebészetre utókezelésre.
Ültem az ágy szélén.
Aztán egyszer csak tüsszentenem kellett.
Nem értem el időben a kezemmel a hasamat, hogy megtámasszam.
A következő pillanatban a hasi sebem megnyílt.
Egyszerűen szétnyílt az egész hasam.
Nem volt idő gondolkodni.
Újra a műtőbe kerültem.
Reoperáció történt általános sebészeti ok miatt.
Később a főorvos úr egy különös megjegyzést tett:
„Ez nem is volt igazán műtét.”
Így aztán, ha nagyon pontosak akarunk lenni, lehet, hogy nem is tizenháromszor, hanem csak tizenkétszer és félszer műtöttek meg.
Ezen akkor aligha tudtam nevetni.
Ma már igen.
Talán éppen azért, mert ennyi év távlatából már lehet egy kis fekete humort is találni abban, amin akkor keresztülmentem.
73 kilogramm
Január 28-ig még az intenzív osztályon maradtam.
Ezután visszakerültem a sebészetre, ahol egészen február 8-ig próbálták stabilizálni az állapotomat.
A draincsöveken keresztül folyamatosan ürült a váladék.
A tasakokat naponta többször cserélték, és mindig figyelték, milyen váladék távozik.
Én közben csak vártam.
Vártam, hogy egyszer végre elálljon.
Vártam, hogy a testem végre elkezdjen gyógyulni.
Az állapotom lassan javult, de a váladékozás nem szűnt meg.
Végül a draincsöveket a hasamtól körülbelül tíz centiméterre elvágták, és sztómazsákot helyeztek rájuk.
Így engedtek haza.
A távozási súlyom 73 kilogramm volt.
Egy évvel korábban még közel 110 kilogrammot nyomtam.
Több mint harminc kilogrammot veszítettem.
De nemcsak a súlyom fogyott el.
Az erőm, a reményem és az életbe vetett bizalmam is nagyon mélyre került.
A sipolyok nem adták fel
Február 22-én eltávolították a draincsöveket.
Március 6-ig még vissza kellett feküdnöm a sebészetre. Naponta átmosták a sipolyjáratokat, abban bízva, hogy egyszer csak megszűnik a váladékozás.
Nem szűnt meg.
Végül a főorvos úr leült velem, és elmondta, amit talán egyikünk sem akart hallani.
Ő már többet nem tud tenni értem.
Azt mondta, bízzak a csodában.
Volt már olyan betege, akinek másfél év után magától záródott be a sipolya.
Ha pedig úgy gondolom, kereshetek másik szakorvost is.
Hátha valaki más tud segíteni.
Így kerültem haza.
Két sipollyal a hasamon.
Néhány hét múlva pedig lett egy harmadik is.
A vékonybél korábbi kivezetésének helyén spontán újabb nyílás alakult ki.
Ekkor már kezdtem megérteni, hogy ez nem egy rövid betegség lesz.
Otthon sem lett könnyebb
A kórházból hazatérve azt gondoltam, hogy legalább otthon, a családom körében valamivel könnyebb lesz.
De hamar rá kellett jönnöm, hogy a betegségem nemcsak az én életemet változtatta meg.
Az egész családunk élete a feje tetejére állt.
A fiaimnak félbe kellett szakítaniuk az egyetemet. Az ikrek két év egyetem után, érettségivel a zsebükben szerkezetlakatosként és segédmunkásként kezdtek dolgozni. Nem azért, mert ezt tervezték, hanem mert szükség volt a keresetükre.
A nagyobbik fiam Debrecenben próbálta fenntartani magát, amennyire csak tudta.
A feleségem sem maradhatott otthon. Postaforgalmi szakközépiskolai végzettséggel ebédkihordóként dolgozott.
Én pedig, aki addig a család eltartója voltam, rokkantnyugdíjas lettem.
Ott állt üresen az üzlethelyiség is, amelyet annak idején saját kezünkkel építettünk fel. Egykor élet volt benne, vásárlók jöttek-mentek, terveink voltak vele, és akkor még nem gondoltuk, hogy egyszer majd ilyen üresen fog állni.
Most már csak a régi felirat maradt rajta, amely hirdette az egyszer szebb napokat megért múltat.
Néha elég volt csak ránéznem, és szinte az egész addigi életemet láttam benne.
Ez nagyon nehéz érzés volt.
Az ember nemcsak a saját fájdalmát látja, hanem azt is, hogy azok, akiket szeret, miattad kényszerülnek olyan dolgokra, amelyekre egyébként talán soha nem került volna sor.
És közben ott volt még egy másik gond is.
A házunk is veszélybe került
Amíg én hónapokon keresztül kórházban voltam, három hónapon át nem tudtuk fizetni a devizahitelünk törlesztőrészleteit.
Nem azért, mert nem akartuk.
Egyszerűen nem volt miből.
Amikor később újra elkezdtük fizetni a részleteket, már hiába igyekeztünk. A hitelt felmondták, és egy összegben követelték vissza a felvett összegnek több mint a kétszeresét.
Ez számunkra akkor egyszerűen kifizethetetlen összeg volt.
Megjelent a végrehajtó is.
És ekkor történt valami, amire a mai napig hálával gondolok.
A végrehajtó látta a helyzetünket, látta, hogy nincs végrehajtható vagyonunk, és megsajnált bennünket. Beírta, hogy nincs végrehajtható vagyon.
De ettől még a házunk veszélyben maradt.
Már nemcsak az volt a kérdés, hogy én vajon felépülök-e.
Az otthonunkat is elveszíthetjük.
Az ügy végül bíróságra került, és már csak egy lehetőségünk maradt: a másodfokú bíróság, végzés elleni fellebbezés.
Ezt pedig én írtam meg.
Nem ügyvéd.
Én.
Akkor még nagyon gyenge voltam, de leültem, és saját kézzel megírtam a fellebbezést.
Három példány kellett belőle.
Háromszor írtam le ugyanazt.
Azt vállaltam benne, hogy továbbra is fizetjük a hitel eredeti törlesztőrészletét, azt az összeget, amit korábban is fizettünk.
Nem tudtam, elfogadják-e.
Nem tudtam, mi lesz velünk.
Csak azt tudtam, hogy nem veszíthetjük el a házunkat.
És aztán megtörtént a csoda.
Elfogadták a fellebbezést.
Maradhattunk.
Az otthonunk megmaradt.
Ma már visszanézve erre az időszakra azt érzem, hogy akkor is kaptunk segítséget, amikor már alig láttunk kiutat.
Nem állítom, hogy minden könnyen megoldódott.
Nem oldódott meg.
Évekig tartott, mire az életünk lassan rendeződni kezdett.
De nem veszítettük el a házunkat, a családunk pedig együtt maradt.
És ahogy akkor is, most is úgy érzem:
Isten segítségével ezt is túléltük.
Mert abban az időszakban már nemcsak én harcoltam az életemért.
Az egész családunk harcolt azért, hogy együtt maradhassunk.
Debrecenben új reményt kaptam
A mátészalkai kórházban 2008. május 30. és július 4. között próbálták megszüntetni a sipolyaimat, de sajnos sikertelenül.
Azt mondták, hogy olyan sebészeti központra lenne szükségem, ahol több, hozzám hasonló, komplikált esettel találkoznak. Így jutottam el a Debreceni Egyetemre.
Hosszas utánajárás után sikerült találnunk egy sebészt, aki elvállalta az esetemet.
Már az első találkozáskor éreztem, hogy itt más szemmel néznek rám.
Először kizárták a Crohn-betegség gyanúját, majd a korábbi műtéteim dokumentációját is alaposan átnézték.
A debreceni sebész elmagyarázta nekem, hogy szerinte mi lehetett a korábbi problémák egyik oka.
A korábbi műtétek során a vékonybelet és a vastagbelet oldal az oldalhoz varrták össze. Az ő véleménye szerint ez az összeköttetés az én esetemben nem bizonyult megfelelőnek. Emellett felmerült az is, hogy egy korábban behelyezett drain a vastagbél falát megsérthette, és ez okozhatta az egyik perforációt.
Ő már más megoldást tervezett.
A bélvégeket szemtől szembe illesztve, két rétegben akarta összevarrni.
Én pedig újra reménykedni kezdtem.
Talán most végre megtaláltuk a megoldást.
A sebész sem titkolta, hogy az eddigieknél korszerűbb műtéti technikát alkalmaznak, és nagyobb tapasztalatuk van az ilyen bonyolult esetek kezelésében.
Így kerültem el odáig, hogy 2008. december 3-án Debrecenben ismét megnyitották a hasamat.
Ez lett a kilencedik műtétem.
2008. december 3. – 13/9
Újabb műtét, újabb remény
A műtét során kiirtották a kialakult sipolyjáratokat, és megpróbálták helyreállítani a korábbi bélösszeköttetést.
A zárójelentés szerint a korábbi ileo-ascendostomia részleges elégtelensége, valamint a vastagbél egyik szakaszának perforációja állhatott a többszörös sipolyjáratok kialakulásának hátterében.
A korábbi összeköttetés széleit felfrissítették, majd két rétegben újra összevarrták. A vastagbélen talált perforációs nyílásokat ugyanígy ellátták.
Ezúttal már nem ugyanazt a módszert alkalmazták, mint korábban.
Én pedig nagyon szerettem volna hinni abban, hogy most már tényleg vége ennek a rémálomnak.
De mindössze három nap telt el.
December 6-án a hasi drainen ismét vékonybéltartalom jelent meg.
Megint baj volt.
Újra műtőbe kellett mennem.
2008. december 6. – 13/10
Amikor a remény ismét megingott
A hasamat ismét megnyitották.
A műtét során a vastagbél felszálló szakaszán, a korábbi gépi varrat közelében egy egészen apró, tűszúrásnyi perforációs nyílást találtak.
Ezt két rétegben elvarrták, a hasüreget átmosták és újra drainelték.
A műtét után azonban ismét megjelent a béltartalom a draincsövön.
A műtétek sorozata tehát tovább folytatódott.
Ekkor már négy sipolyom volt.
December 24-én végül hazaengedtek.
Karácsonyra.
Négy sipollyal a hasamon.
Azt mondták, hogy bízzunk benne, hogy a sipolyok idővel maguktól bezáródnak. Ha ez nem történik meg, akkor egy év múlva újra megpróbálják a műtétet, és akkor már biztosabb lehet a siker.
Én pedig hazamentem a családomhoz.
Újra vártam.
Nem tudtam, hogy a következő év nem a gyógyulás éve lesz, hanem a várakozásé, a keresésé és lassan egy egészen új gondolkodás kezdetéé.
2009 – A várakozás éve
A 2009-es év számomra elsősorban a várakozásról szólt.
Vártam, hogy történjen valami.
Vártam, hogy a sipolyok bezáródjanak.
Vártam, hogy újra megerősödjek.
És közben egyre gyengébb lettem.
Olyan állapotban voltam, hogy egyedül még járni is alig tudtam. A napjaim nagy részét ágyban töltöttem, és próbáltam valamilyen elfoglaltságot találni magamnak.
Talán furcsán hangzik, de a betegségem egyik különös „ajándéka” éppen ekkor érkezett.
Megtanultam számítógépezni.
Voltszámítógépünk már 1994 óta, a fiuknak vettük, én azonban addig még azt sem nagyon tudtam, hogyan kell bekapcsolni.
Most viszont ott feküdtem vagy ültem a gép előtt, és nem volt más dolgom, mint keresni.
Elkezdtem kutatni.
Először természetesen azt kerestem, hogyan lehetne az én betegségemen segíteni. Olvastam mindenfélét, amit csak találtam. Egyik információ vezetett a másikhoz, egyik módszer után jött a következő.
A betegségemnek köszönhetően közben rengeteg új ismeretre tettem szert.
Megismertem különböző öngyógyító technikákat, légzőgyakorlatokat és más természetes módszereket.
De ekkor még csak elméletben.
A gyakorlatban még nem mertem igazán elindulni ezen az úton.
Ennek egyszerű oka volt.
Még nagyon bíztam a nyugati, hagyományos orvoslásban.
Úgy gondoltam, hogy ha valaki beteg, akkor elmegy az orvoshoz, az orvos pedig megtalálja a megoldást.
Én pedig vártam a következő lehetőséget.
Vártam a következő műtétet.
Vártam, hogy valaki végre azt mondja:
„Most már rendbe fog jönni.”
Közben azonban a testem egyre mást mutatott.
Lassan kezdtem megszokni az állandó fájdalmat.
A sipolyaim tovább tágultak, és olyan mennyiségű béltartalom távozott rajtuk keresztül, hogy néha még az is előfordult, hogy a zöldborsó vagy a kukorica szinte egészben jelent meg.
Megpróbáltam pépes ételeket enni, hátha így könnyebb lesz.
Nem lett könnyebb.
Az ember azt hinné, hogy egy idő után hozzászokik az ilyen élethez.
Nem lehet hozzászokni.
Legfeljebb megtanul együtt élni azzal, amit már nem tud megváltoztatni.
Én pedig még mindig reménykedtem.
Mert volt egy következő időpont.
A tizeneggyedik műtét.
És én újra azt gondoltam:
talán ez lesz az, ami végre mindent rendbe hoz.
2009. november–december
A három utolsó műtét
A 2009-es év hosszú várakozással telt.
A négy sipoly továbbra is működött, én pedig egyre gyengébb lettem. Már nagyon vártam azt a műtétet, amelytől azt reméltem, hogy végre megszünteti ezt az egész rémálmot.
Nem sejtettem, hogy a 11., 12. és 13. műtét egy olyan időszakot hoz majd, amelyből talán már nem is térek vissza.
13/11 – 2009. november 26.
November 26-án eljött a következő nagy műtét.
A korábbi ileo-ascendostomiát eltávolították és újra megoperálták, valamint megpróbálták megszüntetni a sipolyokat is.
Én pedig újra reménykedtem.
Ennyi szenvedés után az ember már minden műtéthez úgy megy be, hogy talán most végre sikerül.
Csakhogy a szervezetemnek megint más terve volt.
13/12 – 2009. november 30.
Alig telt el négy nap, amikor ismét baj történt.
A drain csövön béltartalom jelent meg, ezért újabb műtétre volt szükség.
November 30-án ismét megnyitották a hasamat.
Ekkor már nagyon legyengültem.
A testem hónapok, sőt évek óta folyamatos harcban állt önmagával, és minden egyes műtét újabb megpróbáltatást jelentett.
Én pedig csak mentem előre.
Talán azért, mert már nem is tudtam mást tenni.
Talán azért, mert valami belül még mindig azt mondta:
„Ne add fel!”
13/13 – 2009. december 9.
December 9-én következett a tizenharmadik műtét.
Ez már valóban az utolsó határ volt.
A műtét közben a szívem is azt mondta:
Elég!
Leállt.
Újra kellett éleszteni.
Én ebből természetesen nem úgy emlékszem vissza minden részletre, mint egy hétköznapi eseményre. De azt tudom, hogy visszajöttem.
Vissza a családomhoz.
Vissza ahhoz az élethez, amelyet akkor már mindenáron szerettem volna megtartani.
Én ezt ma már nem tudom másként megélni, mint úgy, hogy az élni akarásom és a Jóisten segítsége visszahozott a szeretteimhez.
December 18-ig szinte csak az infúzió tartott életben
November 26-tól december 18-ig gyakorlatilag csak infúzión éltem.
A régi feljegyzéseim szerint naponta többször kaptam infúziót, összességében pedig elképesztő mennyiségű folyadékot és tápanyagot kellett így pótolni.
A műtétek után azonban nem az történt, amiben reménykedtem.
Nem kevesebb sipolyom lett, hanem még több.
Három újabb alakult ki.
Így lett a végére:
HÉT SIPOLY.
Tizenhárom műtét után.
Ekkor már nagyon nehéz volt elhinni, hogy egyszer még normális életet élhetek.
„Vannak még csodák.”
December 19-én végleg hazaengedtek.
Az orvos tulajdonképpen ugyanazt mondta, amit korábban már Fehérgyarmaton is hallottam:
„Vannak még csodák.”
Talán a sipolyok egyszer maguktól bezáródnak.
Lehet, hogy egy-két év múlva.
Lehet, hogy soha.
Több műtétet akkor már nem akartak vállalni.
Én pedig tudomásul vettem, hogy az orvostudomány akkori lehetőségei ezen a ponton véget értek.
Nem haragudtam senkire.
Az orvosok megtették, amit tudtak.
Én pedig hazamentem.
A hazafelé vezető útra azonban a mai napig emlékszem.
A hátsó ülésre paplant és párnát tettek, én pedig ott feküdtem összekuporodva.
Már csak 65 kilogramm voltam.
Két évvel korábban még közel 110 kiló voltam.
Most pedig ott feküdtem a családom autójának hátsó ülésén, olyan állapotban, hogy az élet és a halál között valahol félúton éreztem magam.
Nem tudtam, mi lesz velem.
Nem tudtam, hogy a sipolyok valaha bezáródnak-e.
Nem tudtam, lesz-e még erőm talpra állni.
De egy valamit tudtam:
haza akartam menni.
A családomhoz.
És talán akkor még nem is értettem, milyen fontos volt ez a hazatérés.
Mert miközben mindenki más talán csak egy nagyon beteg embert látott bennem, bennem még mindig ott volt valami, ami nem akarta feladni.
Az élni akarás.
És valahol mélyen ott volt az a különös emlék is, amelyet korábban már elmeséltem a feleségemnek: az a furcsa álom vagy élmény, amelyben azt kaptam, hogy tizenhárom műtétet kell kibírnom, és utána minden rendben lesz.
Most már megvolt mind a tizenhárom.
A küldetést teljesítettem.
Legalábbis akkor így éreztem.
Nem tudtam, hogy a történetem valójában még csak most kezdődik.
A régi álmom
A tizenharmadik műtét után, amikor már túl voltam ezen az egész borzalmas sorozaton, egyszer csak eszembe jutott valami, amit évekkel korábban álmodtam.
Akkor még nem értettem, mit jelent.
Most viszont hirtelen egészen más értelmet kapott.
Azt álmodtam, hogy tizenhárom műtétet kell kibírnom, és utána minden rendben lesz.
Ezt annak idején csak a feleségemnek mondtam el.
Nem beszéltem róla másnak.
Talán azért sem, mert magam sem tudtam, mit kezdjek vele. Egy különös álom volt, amely valahogy mégis megmaradt bennem.
És most ott feküdtem a tizenharmadik műtét után.
Megvolt a tizenhárom.
Akkor belém hasított a gondolat:
Lehet, hogy teljesítettem azt a küldetést, amit álmomban kaptam?
Nem tudom, hogy ez valóban egy üzenet volt-e, egy különös álom, vagy egyszerűen az elmém kapaszkodott valamibe a legnehezebb időszakban.
Ezt mindenki döntse el maga.
Én azonban akkor és azóta is úgy érzem, hogy ennek az álomnak jelentősége volt az életemben.
Mert a tizenharmadik műtét után valóban történt valami.
Nem lettem egyik napról a másikra egészséges.
Nem záródtak be a sipolyok.
Nem lett könnyebb az életem.
De én visszajöttem.
Vissza a családomhoz.
Vissza ahhoz az élethez, amelyet annyira szerettem volna megtartani.
És talán akkor még nem tudtam, hogy a tizenhárom műtéttel nem egy történet ért véget.
Hanem egy másik kezdődött el.
A régi álmom szerint a küldetés teljesült.
Megvolt a tizenhárom műtét.
Én pedig még mindig itt voltam.
Csak azt nem tudtam akkor, hogy miért.
Erre a kérdésre majd csak évekkel később kezdtem megtalálni a választ
A 2015-ös gyakorlatsor nem a végleges módszer volt.
Hanem egy fontos állomás.
Egy első változat, amelyből hosszú évek tapasztalatán keresztül alakult ki az, amit ma gyakorlok.
Ezen az oldalon most ezt a régi, 2015-ben készült gyakorlatsort és az ahhoz tartozó bemelegítést mutatom meg.
Nem azért, mert ma már mindent tökéletesnek tartok benne.
Hanem azért, mert ez volt az egyik fontos kezdőpontja annak az útnak, amelyen azóta is járok.
Ha pedig szeretnéd megismerni, hogyan jutottam el a 2013-ban elkezdett első mozdulatoktól a 2015-ben összeállított gyakorlatsorig, és hogyan tanultam meg közben egyre tudatosabban figyelni a testem jelzéseire, akkor innen folytatódik a történet:A tudatos öngyógyítás útja
Ez az én utam volt.
Nem egy előre megírt recept, hanem sok év keresés, gyakorlás, megfigyelés, kudarc és újrakezdés.
És valójában itt kezdődött el az a folyamat, amelyből később a DOKANTU megszületett.